KJIIZORRM kiáltvány

Ünnepnapjaink forgatagában, a múlt hamvain és omladékain túl, az üres jövő rácsai előtt kinyilvánítjuk nektek, lelkészek, kántorok, hitoktatók, teológusok, apák, anyák, gyerekek, idősek és fiatalok, hívők és hitetlenek, nektek, akiknek a Reformátusság nem a társalgás merő kútja, hanem a valóságos lelkesedés forrása, mi a meggyőződésünk és mik a tények.

Ki kell jutni abból a zsákutcából, amelyben a reformátusság közel hatvan éve vesztegel.
Az emberi tudás előrehaladása a 20. század kezdetétől, erős behatolás a világ titokzatos törvényeibe. A történelmi események elvezettek bennünket azon élet új formáinak fontolóra vételéhez, mely száz éve lüktet és cselekszik.
Hogyan járul hozzá a Reformátusság az ember történetének jelenlegi korszakához?
Birtokában van-e azoknak az eszközöknek, melyek egy új Nagy Stílus kialakításához szükségesek? Vagy talán azt gondolja, hogy az új korszak el tud fogadni egy új alkotást a régi alapzatán? Korunk újjászülető szellemének követeléseivel ellentétben a Reformátusság még mindig benyomásokból, külsőséges megjelenítésekből táplálkozik, és tehetetlenül bolyong a naturalizmus és a szimbolizmus, a romanticizmus és a miszticizmus között.

Az élet nem vár, a nemzedékek folyamatosan nőnek, és mi, akik azokat követjük, akik már a történelembe léptek, és akiknek birtokában van összes kísérletük eredménye, minden hibájuk és sikerük, mi, a kísérletezés századoknak tűnő évei után kinyilvánítjuk:
Egyetlen kegyességi irányzat sem erősítheti egy fejlődésben lévő új látásmód hatékonyságát, míg magának a Reformátusságnak az alapjai nem az élet igazi törvényeire épülnek, míg minden református nem mondja velünk együtt: Minden kitalálás, csak az élet és törvényei hitelesek, és az életben is az, ami aktív; csak az lehet csodálatos és teremtőképes és erős és igazságos, mert az élet nem ismeri a szépséget mint esztétikai mértéket. A legnagyobb szépség a valódi létezés.
Az élet nem ismer se jót, se rosszat, se igazságot, mint erkölcsi mértéket... a szükség a legnagyobb és legigazabb erkölcsi törvény valamennyi között.
Az élet nem ismer elvont észigazságokat, mint a megismerés mértékegységeit: a cselekedet a legnagyobb és legigazabb erkölcsi törvény valamennyi között.
Ilyenek az élet törvényei. Alá tudja magát vetni a reformátusság ilyen törvényeknek, ha absztrakcióra, délibábra, kitalálásra épít?
Mi azt mondjuk:
Tér és idő ma újjászülettek számunkra.
Tér és idő az egyetlen forma, amelyre az élet épül, és erre kell tehát építeni a reformátusságot is.
Elpusztulnak az államok, a politikai és gazdasági rendszerek, leomlanak az eszmék a századok ereje alatt, de az élet erős és növekszik, és az idő valóságos folyamatában követi őt. Ki mutat nekünk ennél eredményesebb formákat? Ki az a zseni, aki ennél biztosabb alapokkal szolgálhat nekünk?
Ki az a zseni, aki érdekesebb mesét tud mondani annál az egyszerű történetnél, melynek címe: Élet?
A térben és időben megnyilatkozó világról szerzett percepcióink megvalósítása plasztikus reformátusságunk egyetlen célja.
Munkánkat nem a szépség mértékegységével, nem a gyengédség és az érzelmek rőfjével mérjük.
Egyik kezünkben mérőzsinórral, tévedhetetlen uralkodói szemmel, olyan precíz lélekkel, mint egy iránytű építjük fel művünket, mint ahogy a világegyetem építi a sajátját, mint ahogy a mérnök építi a hidakat, mint ahogy a matematikus számítja az égitestek pályáját.
Tudjuk, hogy mindennek megvan a maga lényegi képe: a szépnek, az asztalnak, a lámpáknak, a telefonnak, a könyvnek, a háznak, az embernek. Mindegyik teljes világ, ritmusaival és hatásköreivel.
Az utcákon és tereken terjesztjük a reformátusságot, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a reformátusság nem maradhat a henyélők szentélye, a kétségbeesettek vigasztalója, a lusták igazolása. A reformátusságnak ott kell segédkeznie, ahol az élet forr és zajlik, a padban, az asztalnál, a munkában, a pihenésben, a játékban, az ünnepnapokon és szabad időben, otthon és az utcán, oly módon, hogy az élet lángja ne aludjon ki az emberiségben. Nem keresünk vigasztalást sem a múltban, sem a jövőben. Senki sem tudja megmondani nekünk, milyen lesz a jövő, és milyen eszközökkel lehet majd bekebelezni.
Lehetetlen nem tévedni a jövőre vonatkozólag és ezért annyi hazugságot mondhatnak róla, amennyit csak akarnak.
Szerintünk a jövővel kapcsolatos üvöltések éppen annyit érnek, mint a múlt felett hullajtott könnyek. A romantikusok nyitott szemmel ismételt álmai ezek. Az ósdi paradicsomi álom majom-delíriuma, mai ruhákba öltöztetve.
Aki ma a holnappal törődik, az nem csinál semmit.
És aki holnap semmit sem tud felmutatni nekünk abból, amit ma végez, annak semmi haszna sincs a jövő szempontjából.
A jelen a cselekvésé.
Holnap is gondunk lesz erre.
Úgy hagyjuk magunk mögött a múltat, mint egy rothadt dögöt.
A jövőt a prófétáknak hagyjuk.
Magunknak megragadjuk a jelent.
Jézus él!

Katie Kater